Hajnal

 Hajnal van. Megint elkezdődik egy nap. Korábban mint ahogy az a normális határát súrolná, de az érzések nem hagynak pihenni. Hónapok óta ez a rend. Ez uralkodik az életemen. Tudom nincs ez rendben. De mégis minden reggel az arcod csodás emlékével ébredek. Az érintésed homályba veszett érzésébe kapaszkodok. Igyekszek azt a mosolyt előhívni az emlékeimben ami annyiszor segített egy egy nehéz reggelen. 

Van hogy a reggeli kávé belefagy a csészébe. Megdermedek én is az idővel, ahogy nem telik, ahogy tétován áll és várja hogy megtörténjen az ami az álomban bent maradt. Hogy a telefon megszólaljon, hogy üzensz hogy vársz. És ott állok kint a fagyott levegőn... és csak a semmi. Csak a hiány ami üldöz újra és újra minden hajnalon. Nincs üzenet, nincs telefon és állok egymagam és nem értem mi történt. Hova lett az ami mindent jelentett.

Elkezdődik a nap. Ez a hajnal sem adja meg azt amit korábban éreztem. Nincsenek sehol a hajnali lopott csókok, a szenvedély, hogy a nap úgy induljon el ahogy már láttam és éreztem a mesék földjén magam. Valami más. Valmai ördögtől való történi inkább és belelépek a napba. Elindul. Elkezdődik. Kegyetlenül és kivédhetetlenül. És a szívemre rátelepedik a félelem, hogy hogy fogom ezt megint túlélni. Hogy leszek képes ember maradni nélküled. Vajon ez a nap fog megölni? És ott a reménysugár a vágy. Valami talán máshogy lesz. Kétségek gyötörnek. És megint neki kezdek. És nem tudom mi lesz a vége a napnak.

Megint egy hajnal. Megint ugyanaz az érzés. Ma sem változik semmi?